Alighanem a Nyugat a legjelentékenyebb folyóirat a magyar irodalom történetében. Arculatát mindenekelőtt szerkesztője, Osvát Ernő alakította ki, aki kizárólag a művészi színvonalat tartotta szem előtt. Ady nemcsak első munkatársa volt a lapnak, hanem példaképe, lobogója és reklámja is. 1909. június 1-én a Nyugat külön Ady-számot jelentetett meg, benne Ady önéletrajzával. Ám az ő vezér szerepét korántsem mindenki fogadta el, s Ady ambícióját (a politikába való beleszólásra) sem elégítette ki a politikától magát tudatosan távol tartó Nyugat. Ezért más lapokba is szívesen dolgozott: 1910-től a szabadkőműves Világ, 1912-ben átmenetileg a Népszava munkatársa.

Ady polgári radikális nézőpontjából megmérettetve a korabeli magyar állapotok szükségképpen könnyűnek találtattak. A magyar kormánypártok nacionalista politikáját élesen támadta, ugyanakkor kifogásolta a szociáldemokraták antinacionalizmusát is, s miközben polgári Magyarországot hirdetett, a magyarországi polgárságot úton-útfélen gyalázta. Ellentmondásos politikai pozíciója mindenekelőtt abból következett, hogy mélyen megélte a magyar megkésettség valamennyi traumáját, ugyanakkor az áhított nyugati modell árnyoldalaival is tökéletesen tisztában volt. Elvbarátjához, Jászi Oszkárhoz hasonlóan elégedetlen volt a magyar polgárosodás ütemével, ám a finánctőke mohósága, profitéhsége fölháborította. Különutas álláspontjukkal teljesen egyedül voltak a korabeli magyar politikai palettán.

Az 1900-as évek vége, tízes évek eleje ismétlődő remények és kiábrándulások közepette telt el. 1909-től Ady egyre gyakrabban szorul szanatóriumi ápolásra, hogy rendbe hozzák kimerült idegeit, legyöngült fizikumát. A szertelen életmód, a narkotikumok és kicsapongások felőrlik erejét. S megviselik az állandó izgalmak is: Tisza István diktatórikus intézkedései, az ismétlődő hajszák, gyakori pénzgondok. Részben a saját képére rajzolja meg a nagy költőelőd alakját Petőfi nem alkuszik című tanulmányában (1910) - melyet mintegy jóvátételül írt A forradalmár Petőfi című versgyűjtemény (1910) elé hevenyészve készített méltatlan bevezetőjéért -: „Az a lekicsinyelt ifjú ember, az a Petőfi Sándor, az a zenebonás népköltő, tízmillió embernél tisztábban látott, jobban látott. Persze, hogy az ember századok számára lehessen bölcs, okos, ahhoz nagyon ugrifülesnek, csacsinak, rajongónak, szeleburdinak, megbízhatatlannak kell lennie.”

Amikor csak történik valami, nyomban föltámad Ady forradalmas hangja. 1911-1912 a politikai ellentétek kiéleződésének évei. 1911-ben meggyilkolják Áchim Andrást, akivel Ady személyes barátságban volt. A kormányon lévő Nemzeti Munkapárt - Tisza István gróf vezetésével - diktatórikus rendszabályok bevezetését szorgalmazza, ez a parlamenti ellenzék tiltakozását és a pesti munkásság tüntetését váltja ki. E feszült légkörben írja meg Ady a harc vállalására biztató A Tűz csiholója című versét, amely a Népszava 1912. május 1-i számában jelenik meg. Május 22-én Tisza Istvánt megválasztják a képviselőház elnökének, hogy letörje az ellenállást. Másnap százezres tömeg tüntet a Parlament előtti téren, barikádokat emelnek, s összetűzésekre kerül sor. Hasonló méretű megmozdulásra korábban nem volt példa. Sokan várják ekkor a forradalom közeli kirobbanását, Ady is. Rohanunk a forradalomba - hirdeti egyik versének már a címe is. Tisza erőszakos intézkedései ellenére bizakodó, sőt ettől épp a politikai helyzet továbbéleződését reméli. Június 9-én jelenik meg a vers, két nappal azután, hogy Tisza István ellen sikertelen merényletet követtek el.