2006. 09. 04.

- Nincs igaza! Az Élet igenis gyönyörű, minden nap egy ajándék! Igen, varázslatos csodában élünk, még ha néha ki is csorbul.

Tekintetét a filozófusról a földön fekvő emberre fordította. A filozófus fagyos tekintettel méregette.

- Ajándék? Talán ő mást mondana, nézze csak milyen nyugodtan, alszik. Alszik, s álmodik Elíziumban. Zöld mezőkön sétál, és a nap koronáját először ő pillantja meg. Lelke együtt forog a csillagokkal, s nem bántja semmi. Csak alszik, minden éjjel gondtalanul. S feje alá a feledés tesz vánkost. Ajándék? Barátom, a halál lenne csak ajándék, kikerülni ebből a szörnyűségből. Csupán perceket lopunk hiábavaló életünkkel az áldott haláltól. Nem tudom, én ebben semmi csodálni valót nem látok. Talán holnap már maga se fog élni.

A tudós hitetlenkedve hallgatta társa szavait. Minden szó oly keserűen csengett.

- Minden elmúlik, bizony barátom, maga is a feledés homályába fog veszni, talán nem is kell sokáig várnunk.

Kénytelenek voltak arrébb menni, a földön heverő alak hátából vékony vörös patak áradt szét, mely már cipőiket nyaldosta.

Félelmetes villámként hasított racionális elméjébe az elmúlás gondolata. Tudta a halál közöttük jár, mégis társa szavaival kimondva nehezebb volt elviselni. Dermedten formálta ajkaival a szavakat.

- Talán nincs igaza, rám emlékezni fognak. A kutatásaimra, a felfedezéseimre…

A filozófus nem figyelt rá. Sáros arcát a nap felé fordította és élvezte, ahogyan a szél borzolja haját. Cigarettára gyújtott.

- És maga, magát sem fogják elfeledni, ha jól tudom már több könyve megjelent…

- De minek? Kérdem én minek, ezen a világon minek van értelme? Mitől is lenne szép…

Mondatát nem fejezte be. Hirtelen egy aprócska virágot pillantott meg az árok szélén. Apró szirmain a felhők árnyékai táncoltak.

Miért nőtt ki a sáros földből erre a sárosabb világra? Talán csak, hogy gyönyörködtessen, hogy szép legyen, szebbé tegye ezt az átkozott létet?

- Ugye szép? Tudom magának is, tetszik, még a maga rossz kedve is meglátja benne a csodát.

A filozófus nem válaszol, megbabonázva meredt a virágra. Csikkjét az árok szélére pöccintette. Majd ujjaival megragadta a növényt és letépte.

A tudós társa ujjai között látta saját múlandóságát.

            - Látja, eddig tartott, nem tovább. S nemsokára elfeledjük mindketten, elmúlik, ahogy mi is elfogunk hamarosan. Ám mégis különös, hogy ameddig itt volt tündökölt, s valami gyönyörűséget vitt ebbe a sivár pusztaságba.

            - Talán az ilyen parányi dolgok teszik különlegessé az Élet nevű csodát.

A filozófus ujjai között forgatta a virágot, s figyelte a szirmok játszadozó színeit. S töprengve fordult a tudóshoz.

            - Igen, az élet csodás, de manapság igencsak össze kell zárnunk a szemünket ahhoz, hogy meglássuk benne a szépséget.

            Pár perc múlva, visító sípszó törte meg a csendet. S a katonák, a lövészárokból kimászva rohamoztak. Elöl futott a filozófus, s mellette a tudós. A következő pillanatban felüvöltött egy géppuska. A tudós mellkasán szétszakadt a zubbony, és forró vérpermet szállt a levegőben. A filozófus látta barátját földre rogyni. Szemében megjelent egy halvány könnycsepp.

                                                                                  Ifj. Szilágyi Sándor

            Ajánlom: Müller Ágnesnek (az örök Múzsának)