Jéghideg az éjszaka, fagyos karmaival a házak ablakait kapargatja. Csönd van. Csak a szél süvít halkan. Ragacsos pára cseppek gördülnek végig az arcomon. Mindent ellep a sűrű köd. Mint valami ragadozó démon cserkészi be a város otthonait, kívülről lesi a néma szobákat, ahol a gyertyák már utolsó lángjukat siratják.

Egyedül vagyok. Cigarettára gyújtok. Mélyet szippantok belőle, nyelvemet bizsergeti kesernyés íze, füstje eltűnik a köd gomolygó testében. Nem tudom merre tartok, csak egy-két fa száraz lombjának zörgése árulja el, hogy egy erdőben lehetek.

Nem emlékszem, hogy kerültem ide, nem is érdekel. Bár láthatnám az eget, talán telihold van. A város felöl kutyaugatás elhaló hangja, zavarja meg a kísérteties csöndet.

Hátammal egy fának támaszkodok, fejemet a göcsörtös törzsre hajtom. Várok. Szippantok egy utolsót a cigimből. A közelben, mintha gyors léptek szakadnának a komor némaságra. Az izzó csikket a földre dobom, sercegve hal el tüze. Körbe nézek, áthatolhatatlan a köd fala. Rám borul, homályos kezeivel átölel és eltakar. Elrejt mások szemei elől, csak magamat látom senki mást. Magammal nézek farkasszemet, talán ez mindennél félelmetesebb.

Hirtelen egy lány ront ki a homály falai közül, a karomba omlik. Kapkodja a levegőt, egész testében remeg. Szorosan magához ránt, görcsösen szorítja a karomat. Térdei megremegnek, mintha lassan összeesne, igyekszem megtartani. Zokogva formálja szürkülő ajakaira artikulátlan szavait.

- Kérlek, segíts, könyörgök.

Nem néz az arcomra, mereven fúrja tekintetét kabátom redői közé. Szőke haja, vízcseppekben úszik. Nem kell napfény ahhoz, hogy lássam, milyen gyönyörű. Tökéletes mellén látszik mennyire, kalapál szíve. Minden vonása hibátlan, remegő teste ellenére, tudom, hogy gyönyörű. Azt kéri, segítsek.
Megpróbálom megnyugtatni, hamisan ígérem neki, hogy minden rendben lesz. Velőtrázó sikollyal feljajdul, ellök magától, hisztérikusan zokogni kezd.

- Nem, megtalál! Üldöz, nem tudok elfutni előle, nem rejtőzhetek el!

Megkérdezem, ki elöl menekül. Most néz először a szemembe. Kérdésemre, csak egy szót válaszol. Arca, ártatlan és gyönyörű, talán, mint az angyaloké. Most mégis torzzá merevedve mondott, csupán egyetlen szót.

- A Gonosz! Kiszemelt magának és nem ereszt.

Kicsit se vettem át azt a félelmet, amit ő érzett, inkább csak meglepődtem.
Hozzám bújik, átölel. Magamhoz húzom, megcsókolom a homlokát. A szemembe néz újra. Szemei smaragd zöldek, tiszták és elbűvölők. A karomban tartom, olyan közel, hogy minden szívdobbanását érzem. Kiszolgáltatott és retteg. Arra kér, segítsek. Nem tudom kiragadni tekintetemet a pillantásából. A szavamat adom neki, hogy megvédem, nem hagyom el.

Most már tudok mindent.

Halálos nyugalom lesz úrrá egész testén, már nem remeg, a levegőt egyenletesen veszi. Fejét a mellkasomra hajtja. Magamba szívom az illatát. Még egyszer a szemembe néz, mintha sejtené.
Forró vére elönti a kezemet. Minden gyorsan ér véget. Teste elernyed, a levegő félve szökik ki fogai közül. Szívéből óvatosan húzom ki tőrömet, s fekvő teste mellé teszem. Még halálában is gyönyörű, élete ott csillog a kezemen.

Tudom mi elől futott, tudom, ki üldözte. Most már mindent tudok. Én vagyok a Gonosz. Egyedül vagyok, csak a köd karolja át vállamat.

Ifj. Szilágyi Sándor