Csak egy álom

Nyár van. A hegyek lábánál vörös tengerében megmártózva kezével bús boldogan int még egy utolsót a nap: Isten veled! Vére kiömlött, s szertefolyt a csillagokkal szegélyezett égbolt köntösére.

Kint állok a ház előtt, a naplemente fényár óceánján lebeg a világ. A nap sugarai bágyadtan fonják körül a fák zöld leveleit, puha ujjaikkal simogatják arcomat. Behunyom a szemem, élvezem, ahogyan táncol a fény a szemem körül. Felidéz egy érzést, egy emléket, amit túl mélyre zártam ahhoz, hogy gondolni merjek rá. Félelemből. Most is félek, még csak rá gondolni is. Tudom a vége szomorú lesz, de most még oly szép.

            Csukott szememmel látom, hogyan nyílik ki egy láthatatlan könyv. Lapjai gyorsan peregnek, ahogy fújja őket a szél. Halvány vékony papírlapok, mégis olyan erősek. Kitéphetetlenek, rájuk erős tintával írt a sors. Vastag kék betűk, melyeket nem töröl ki sem idő, sem akarat. Izgatottan olvasom, egymást követik a különleges sorok. Minden mondat egy érthetetlen ajándék az élettől. Különös, ismerem ezt a történetet, az egyik szereplő saját magam vagyok. Ennek ellenére olvasom, mintha nem ismerném az utolsó sorokat.

Megremegek, ahogy akkori gondolataimat, kimondott ki nem mondott szavaimat olvasom. Furcsa érzés kerít hatalmába.

A szél felerősödik, vihar és virágok illatát sodorja magával. Én mégis csak az ő illatát érzem, nem is tudom mit hittem. Sose fogom elfelejteni. A fák lombjain ezüstösen törnek meg a hold fényei. Keleten már gyülekeznek a felhők, hatalmas testüket felém, sodorja a vihar. Arcuk mogorva vénemberékre emlékeztetnek, ráncaik mélyek. Fekete gomolygásukból villámok törnek ki, szerteszét szóródva az égen, majd fáradtan hullva a föld felé. Elered az eső.

            Az ablakok nyitva maradtak, s hangosan vágják testüket a ház oldalához. Ütemesen csapódnak be újra és újra, mint mikor átölelve testét éreztem, hogyan dobban meg a szíve. Szomorú dallamokat játszik a szél a fák göcsörtös húrjain. Figyelem, hogyan hajladoznak, ágaik hogyan borulnak egymásra.

Behunyom ismét a szemem, vízparton vagyunk. Fölöttünk sóhajtoznak a fák. A csillagok fénye visszaverődik a víz felszínéről, mintha csak a földön járnának. Engem mégis a szemében villanó láng észvesztő fénye érdekel. Lenyűgöző, mint mindig. Szeretem. Elérhetetlen tiszta gyémánt. Átölelem, és azt kívánom, ne kelljen elengednem őt soha. Arcomon hideg ujjaikkal kopogtatnak az esőcseppek. Lehűlt a levegő, körülöttem, tombol a vihar. Én mégis az emlékeim tengerén hánykolódó bárkán vagyok, s süllyedek.

            Már nincs mellettem, hogy teste didergő testemet melegítse. Már csak emlékeimben érzem, s látom őt. A könyvnek elérkeztem az utolsó lapjához. Még annyi mindent szerettem volna mondani, tenni, gondolni. Ha tudtam volna, hogy az utolsó előtti lap vége az utolsó lap kezdete, talán sose fejezem be. Változtatnék a történeten? Lehet, de inkább csak tovább olvasom, míg azt nem látom, hogy „Vége”.

            Belül szétfeszíti a mellkasomat egy érzés. Szívem hevesen kalapál, mint ahogyan az eső esik most rám. Térdre rogyok, s búsan lehajtom a fejem, majd becsukok egy könyvet.

                                                                                              Ifj. Szilágyi Sándor