Éjjeli részegség

                                                                       1.

            Sötét van. A nap régen lebukhatott a hegy mögé. Az égen vastag felhőket sodor a szél. Szellem alakokként szállnak, eltakarják a hold sápadt fényét. Rongyos palástjukat már megtépázta az északi szél. Az ég ébenfekete maszkot öltött. Nem olyan messze tőlem áll egy fa. Törzse halovány, levelei kiszáradtak Halk roppanással hullnak le a földre. Csönd van, csak a fa ágait borzoló szellő suttogását hallom.

Mindent beleng az illata, egy különleges illat, egy istennő mézédes illata.

Itt ül velem szemben. Minden vonása hibátlan, minden pillantása egy szebb világ üzenetét hordozza magában.

Szeretem.

A szemét figyelem, tündöklőbb, mint akármelyik csillag az égen. Tekintetünk összeforr. Tudom számomra elérhetetlen, mégis megérintem. Bőre, mint a legfinomabb bársony. Apró keze reszketve simul az enyémhez. Magamhoz szorítom, érzem, hogyan dobog a szíve. Megsimogatom angyali arcát. Kezét összekulcsolja nyakam körül. Megborzongok. A szemébe nézek és megcsókolom.

            Forró hamu hullik a kezemre, felszisszenve nyitom ki hirtelen a szememet. Kár volt. Újra egyedül vagyok. Álom volt csupán, mégis érzem még a csókját. Egy fa alatt, ülök valahol, tőle messze. Már vagy egy hete nem láttam. Kezemben a cigarettám már majdnem elégett, félre pöccintem és nézem, hogyan emésztik el lángjai. Mellettem az üveg már majdnem üres, felhajtom a maradékot. Élvezem, ahogyan az utolsó cseppek bódítják bódultságom.

Észre sem veszem, mikor a cipőm már az utcák macskakövén koppan. Ujjaim bizseregnek, kissé szédülök. Mosolyogva nézem a kihalt utcákat, a gázlámpák bágyadt fényében. Minden csöndes, végtelenül nyugodt. A város zajai elnémultak. Késő van, ilyenkor nem jár már egy konflis sem, a virágáruslányok sem kínálják vékony hangjukon tüzes liliomokat. Fülemben egy francia sanzon dal szomorú dallamai csengenek. Az üzletek zárva, a kirakatokban békésen álmodoznak a próbababák. Szürke álmaik jégvirágot karcolnak a sötét üvegre. S mégis ezek a halovány gondolatok szikráznak, fényükben látom magamat, a sötétségbe bicegni.

            Leülök egy padra. Érzem, ahogyan a hideg éjszaka átölel. Feltámad a szél. Megsárgult levelek zizegve siklanak a lábaim előtt. Arcomra feszület vet árnyékot. Velem szemben Jézus néz le rám szomorú szemeivel. Látom szemében, siratja bűneimet, akár elkövettem már akár nem. Szenved miattam, de az ő bűneiért majd nekem kell vezekelnem. Szemem előtt látom kálváriájának stációit. Az én vállamról is levehetné valaki keresztemet. 

Lefekszem a padra, fejem hátracsuklik, lelóg a padról. A világ a feje tetejére áll. Az ég összeér, a földel, s most lent ragyognak a csillagok. Azok a csillagok, melyek most néznek fel rám. Azok a csillagok, akik látták Jézust szenvedni, figyelték Attilát lovagolni, s csodálták részegen mikor Kosztolányi alkotott hajnal hasadtakor. Akik látták istenek alkonyát és népek hajnalát. S akik most látják Őt, s nem is tudják milyen szerencsések.

Lehunyom a szemem, rá gondolok, körül leng az a felejthetetlen angyali illat mely belőle áradt. Újra érzem mosolya minden báját. S Jézus szomorú szemei előtt reggelig alszom.

                                                                       Ifj. Szilágyi Sándor

Ajánlom: Müller Ágnesnek, akit mindennél jobban szeretek