Kalitka

Hangos verdesés hallatszódott az ablak mellől. A kalitkában föl-le szökkenve próbálta szárnyait a repülés álmára rábírni. Erős szél csapott a szobába az ablakon keresztül, felborzolva a madár tollait, felidézve a szabadság emlékét, mely hirtelen jött erővel és vágyakkal töltötte el. Csőrével a rácsokba marva próbált utat törni magának a szélben kavargó levelek felé.

A nap bágyadtan sütött, sugarai vastag szürkés felhőket szakítottak át.
A függöny hevesen remegve rácsavarodott a ketrecre, eltakarva a fák hajló ágait. Hirtelen elsötétült a világ, a szabadság illúziója elillant. A szél süvítése és a sárguló levelek vidáman zörgő hangja szűrődött csak át. A madár lassan lecsillapodott és fájdalmas énekbe kezdett.

A fiú behunyt szemmel feküdt az ágyán, kezét a homlokára hajlította. A lányra gondolt, akitől a madarat kapta. Régen látták egymást és tudta, úgy, mint régen sose találkozhat már vele. Valami elromlott köztük és vége lett, de sok ilyen történet van a világban. Akárhogy is, hiányzott neki a csókja, a hangja, az ölelése. Olyan hiány ez, amit lehetetlen a lelkében lévő ürességgel feledtetni.
Hallotta a madár hangját. Odasétált a kalitkához, leszedte róla a rátekeredett függönyt. A madár rémülten csapkodott szárnyaival. Szép volt, tollait világos és sötét színek egyaránt tarkították. Teste apró és törékeny, hangja annál erősebb, most mégis bánat lágyította el.

A lány egy párként vette meg még régen a madarakat, s az egyiket ajándékként a fiúnak adta. A fiú sose értette, mi lehet oly szép egy rabságban tartott madár trilláiban, inkább lehangolónak és ámítónak érezte. Bár néha elbizonytalanodott, mikor a madarat figyelte, a rácsok éppúgy állhatnak előtte is, mint a madár előtt. Volt, hogy nem tudta eldönteni ki figyeli a másik szenvedését, utálatos magányát.

Kinyitotta az apró rácsos ajtót, utat engedve a madárnak. Kezdetben bátortalanul szökdelt a kijárat felé, majd hevesen verdesve repült ki az ablakon. Szárnyaiba kapott a karcos őszi szél.

Kicsit bizonytalanul szállt, szokatlan volt még neki a hirtelen jött változás. A tág terek, a hatalmas világ megrémítette, nem érezte otthon magát.

Figyelte, míg el nem tűnt a többi madár között. A madár szabad volt. De mi is lehet a szabadság? Mikor csak önön rácsaink szabhatnak gátat? Vagy ha ezeket átlépve formálunk jogot az életre? Nem tudott válaszolni, de egyet tudott a madár szabad lett. Mosolyogva kívánt szerencsét neki. Leült az ablak mellé és a lányra gondolt.

Nagyon fáradt volt, pedig nem volt olyan régen, hogy ott hagyta a kalitkát. Tollait vér festette élénk vörösre. Törékeny testét megtépázta a többi madár, éles csőrükkel belé martak. Nem fogadták be maguk közé, s életére törtek, apró sebekkel csúfították el. Szép hangja keserves sóhajokban tört meg.
Parányi szárnyaival alig tudott már repülni, minden mozdulat fájdalmat okozott számára. S a kellemes szél, most bántóan metsző volt. Utolsó erejével beszállt egy ismerős ablakon. Végre megpihenhetett.

Pár nap múlva csengett a telefon. A fiú felismerte a lány hangját. Régen beszéltek utoljára. A madárról kérdezte.
- Nem hiányzik a madarad?
-Nem, én engedtem szabadon.
-Itt van nálam, nagyon rossz bőrben van. Azt hiszem meghalt. Itt fekszik az én madárkámhoz simulva a rácsokon keresztül. Nem furcsa? Hogy vagy? Bevallom nagyon hiányzol.
A fiú elgondolkozott. Létezhet e olyan szabadság, melyet számunkra más korlátai jelentenek? Magában elmosolyodott és folytatta a beszélgetést.
-Hiányzott már a hangod, akárcsak te...

ifj. Szilágyi Sándor