Mese

            Régen álmomban egyszer a csillagok között jártam. Szabad voltam a mindenség határain, nem kötött semmi, csak egyetlen dolog egy érthetetlen vonzalom. Az űr vakító végtelenségét csupán egy csillag darabjaként szemlélhettem. Fényénél soha nem láttam még szebbet, magához láncolt mégis örültem, hogy részese lehetek. Együtt ragyogtunk a sötét égbolton.

            Egy napon azonban eltaszított magától, s én a csak zuhantam egyre távolabb és távolabb. Mikor földet értem minden kipusztult körülöttem. Mélyen belefúródtam a sárba. Fényem eltörpült ahhoz képest, ami régen a víz felszínén kelt táncra. Esténként fájdalommal figyeltem az eget, a szemem előtt tündökölt, aki végleg elérhetetlenné vált számomra. A csillagomat nézve csak egy kívánságom volt, újra vele lenni. Milyen különös, régebben közösen hallgattuk mások kívánságait, mikor ébren álmodva sóhajtottak felénk. Hogy hallotta e valaha az én kívánságomat, nem tudom, és sose fogom már megtudni.

Teltek az évek, a por egyre inkább ellepett.
            Tavasz volt, a nap melegen simogatta a mezőt. Körülöttem újra kinőtt a fű, mire a tavasz virágkoszorút font köré. Nem messze tőlem egy kislány szaladgált. Önfeledten játszott, miközben piros virágokat gyűjtött. Hosszú barna haját ide-oda fújta a szél. Mikor a mellettem lévő virág szárát szorította, észrevett, és apró ujjaival felemelt. Piszkos voltam. Ő gyengéden megtisztított, s én igyekeztem ragyogni. Mosolya édes volt és ártatlan. Láttam fényemet csillanni a gyönyörű zöld szempárban. Elvitt magával, nyakláncra fűzött és attól a naptól kezdve mindig vele voltam.

A kislány szíve fölött lógtam egy vékonyka láncon, s ha ez el akart szakadni minden erőmmel kapaszkodtam. Nem hagytam el soha, s ő cserébe megosztotta velem az életét. Éreztem szíve minden dobbanását. Vele voltam mikor örült, és együtt fájt vele a szívem, ha bánat miatt sírt. Éjjelenként gyakran nézte merengve a holdat, miközben ujjaival engem szorított. Gyakran emelt fel a nap fényébe és olyankor szebben ragyogtam, mint valaha.

Ahogy teltek az évek, a kislány idősebb lett. Másként dobbant már a szíve, főleg mikor egy fiú forgolódott körülötte. Mikor vele volt furcsa izgalom lett úrrá rajta. Velem már alig törődött, de boldog volt és ezért én is.

Egy hideg téli napon leakasztott a nyakából és a fiúnak ajándékozott, hogy általam örökké eggyé válhassanak. Hirtelen megértettem, hogy elveszíthetem őt. Kétségbeesetten próbáltam kapaszkodni, mint még eddig soha, de minden hiába való volt. Pár pillanat múlva már a fiú nyakában voltam és érezhettem egy rideg szív monoton, karcos dalát.

Az ő érzései nem voltak tiszták, szépek, fájdalmat okoztak. Hevesen csak néhány lány láttán vert a szíve. Engem többnyire egy fiókban tartott, csak akkor vett elő mikor régi gazdámmal találkozott. A fiú végül ellökte magától a lányt, úgy ahogy velem tette ezt régen egy csillag. Engem utálattal hajított el messzire.

Megsemmisültem hevertem a földön, s tudtam felfoghatatlan, távol van az, aki mindennél többet jelent számomra. Az idő múlásával egyre mélyebbre süllyedtem és fényem végleg apadni kezdett. Az égen hiába kutattam a régi csillagomat, már régen elfelejtettem merre keressem. Csak egy volt a sok közül és nekem már nem ragyogott. A lány emléke fakulni kezdett, vonásait szétmorzsolták, az idő malomkövei. Sose voltam még ennyire egyedül, sose fájt még ennyire a magány. Figyeltem minden évben, hogyan születik újjá és hogyan pusztul el körülöttem minden, csak azt nem értettem én miért vagyok még. Vártam az elmúlást. 

            Úgy emlékszem ősz volt. A fák ágait hajlította, s róluk leszaggatva egy-egy levelet járt vad táncot a szél. Egy asszony sétált nem messze tőlem. Mikor a közelembe ért lehajolt hozzám és felemelt. Nem tudom, hogyan vehetett észre, piszkos voltam és fénytelen. Haja barna volt, bár egy-két tincset fehérre festettek már a magányosan átvacogott telek. Megtisztított és tenyerében forgatott. Ismerős volt a hangja.

„Hát te lennél?”

Hiába húzott szeme mellett apró árkokat az idő vas foga, én megismertem. Ezeket a szép zöld szemeket nincs erő mely, eltorzíthatná, vagy feledtethetné. Ő volt az. Nem tudom, hogyan, nem tudom miért, de újra rám talált. Magával vitt.

Egyedül élt, az emberektől távol. Fáradt volt, akárcsak én, kimerültünk, s megpihentünk a nagy élet sietségében. Sokat ült ki a verandára a naplementét nézve, élete emlékein időzve. A hosszú évek alatt sok fájdalom érte és csak néhány öröm. És ez alatt a rövid idő alatt mindent megosztott velem. Néha beletartott a lemenő nap bágyadt sugaraiba, de már nem tudtam tündökölni, hiába próbáltam. Lágyan szórtam a vörös fényeket árnyékára.

Ősz volt, kora reggel. Magához szorított, éreztem a fájdalmat. A szíve ütemes dobbanásai, mint az én fényem hajdan, lassan elhalványultak, majd megszűntek. Megpróbáltam utoljára ragyogni. Végül egy aprócska szikra lobbant bennem emlékéül egy lánynak és egy érzésnek, Még egyszer ránéztem utoljára, s a kedvesemmel együtt csendesen elmúltam. Az égen valahol kihunyt egy csillag.

                                                                           ifj. Szilágyi Sándor

                                                                  Egy gyönyörű szemű lánynak, Dominak