Szív nélkül

            Esteledett. Az ég sötétlila papírosa meggyűrődött, felszínén éles oldalú papír hajók úsztak. Mellettük egyre több apró pont fénye lebegett.

A fiú az ablak előtt állt. Mint mindig most is azt figyelte mi történik odakint. Mohón, szomorú élvezettel próbálta a világot becsalogatni azok közé az elhagyatott falak közé ahol ő élt. Minden apró mozgás, fékcsikorgás vagy elhaló nesz csak a szürke napokat nyújtotta elviselhetetlen végtelenségbe, hogy azután éjszaka, keserű komorság legyen magányának társa.

Nemsokára nyolc óra, kigyúlnak az utcán a lámpák, és be kell vennie a gyógyszerét. Sóhajtott.

A balesete óta minden nap ugyan így telt. Ha lett volna szíve bele fájdult, volna. De nem volt. Balesete során szíve súlyosan megsérült, s az orvosok egy érzékeny szerkezettel helyettesítették. Ám ez a szerkezet a külvilágban tönkre menne, nem működne tovább pár óránál. Így egyedül kellett élnie, egy zárt világban. Társa csupán a bánata és a gyógyszere volt. Reggelente, mikor látta felkelni a napot átkozta a sorsot, hogy életben maradt.

Egy ablak. Számára csupán ez az ablak jelentette a világot. Amit az ablak üvegein át, látott, emelte fel, s taszította a mélybe. Minden ember látványa egy hatalmas kő volt, mely magával sodorta lelkének feneketlen szakadékába.

Hirtelen az ég apró fényei lehullottak a földre, s ezüstös fényükkel vonták be a fák zöld leveleit. Felkapcsolták a lámpákat. Szerette ezt a pillanatot. Ilyenkor látta hogyan csapják be az utca lámpásai az éjszakát. Ebben a hamis képben kicsit otthon érezhette magát ő is.

De volt még valami más is, amiért várta ezeket, a perceket. Léptek koppanásai törték meg a csendet. Egy árnyék elnyúló alakját várta. Igen, Ő volt az.

Hosszú barna tincseit lágy kellemes érintésű szél dobálta. Gyönyörű alakján megtörtek a gázlámpák beteges lángjai. Teste minden mozdulata ellenállhatatlan volt. Megint egy másik férfi oldalán érkezett haza. Búcsújuk gyors volt.

            A lány az ablakban álló fiúra nézett, mint mindig mikor haza ért. Élvezte a sóvárgó szemek pillantását. Kacéran mosolygott rá, majd lassan, hogy idomait legyen ideje a fiúnak alaposan szemügyre venni, besétált a házába.

            Fájdalmasan sóhajtott fel. Gyűlölte rabságát, gyűlölte lopott percekből álló életét. Keze ökölbe szorult, majd irdatlan erővel hasította be maga előtt az üveget.

Pár pillanat múlva, már az utcán volt, mélyet szippantott a füstös levegőből. Furcsa érzés kerítette hatalmába. Félt. Nem attól, ami rá várt, hanem a valóságtól. A valóságtól, amit csak ő érthetett, s amibe tudta, hogy ő nem illik bele. Behunyt szemmel kopogtatott a lány ajtaján.

Ott állt vele szemben, akit mindig egy piszkos-tiszta üveglapon át, látott. Elmerült a tekintetében, hagyta had, perzseljék fel a gyönyörű barna szemek. Előtte volt ki után már oly régen vágyakozott.

-         Te? Szóval Te lennél?

A hangja akár csak a bőre bársonyos volt. Nem válaszolt, megcsókolta. Pár pillanat múlva a lány törékeny teste fonódott köré, s bementek a házba. Szorosan átölelte, forrón csókolta, majd levetkőztette. A lány végig simította a mellkasát, a baloldalán megállt a keze. Várta az ütemes dobbanásokat. Hiába.

Szaporán vette a levegőt. Várt. Keresett valamit, amit régóta elvesztett. Tovatűnt érzéseket. Fejét hátra hajtotta, s behunyta a szemét. Nem érzett semmit.

A lány az ágyon feküdt, kívánatosan dorombolt. Majd lassan, hogy minden szavától elolvadjon, aki hallja megszólalt.

            - A pénzt ne felejtsd el. Mindennek van ára, nekem is. Tedd csak le oda az asztalra.

            - Mindennek meg van az ára, akárcsak az én életemnek egykor.

Leült a lány mellé megcsókolta. Majd ujjait szorosan a nyakára fonta. Szorításából nem engedett. Néhány apró sóhaj és vége, a gyönyörű test többet nem mozdult.

Ismét lehunyta szemét. Nem érzett semmit. Tudta, hogy sohasem érezheti a régi érzelmeket. Halott szíve soha többé nem szerethetett.

Lehajtott fejjel ült ki háza elé. Figyelte hogyan nyel el mindent a sötét éjszaka. Majd oldalára dőlt, s elaludt. A hajnali égbolt már élettelen szemein tükröződött.

                                                                                   Ifj. Szilágyi Sándor