Szörnyeteg II

Hideg szél fújt, eső tiszta illata szállt vele. Összeráncolta homlokát, a sáros mezőt figyelte. A büszke sereg felsorakozott, s a nagy Napóleon már szabad szemmel is látta a waterlooi dombokon gyülekező Wellington vörös kabátos angoljait. A csata hamarosan elkezdődik.

A lány sietve sminkelte ki arcát, igyekezett, hogy el ne késsen. Ma végre elmegy a többiekkel. Mindeddig kimaradt mindenből. Túl fiatal volt, alig múlt tizennégy éves. De már mindennél jobban vágyott a szerelemre. Végre társat akart, aki szereti, és akit ő is szeret, mint Rómeó és Júlia. Már unta barátnői nagy szerelmekről szóló történeteit és szégyellte, hogy ő kilóg a sorból. Hiányzott neki az a fiú, aki eddig arctalanul tűnt csak fel álmaiban.. Nem volt csúnya, sőt szépségével kiemelkedett a többiek közül, csak éppen ártatlan volt még. Ártatlan a világhoz.
Pár perc múlva már barátnői segítettek ruhát választani, majd elindultak az éjszakába.

Tűz és pusztulás amerre csak a szem ellát. Más-más nemzet fiai fekszenek egymáson békességet lelve, egymástól szerzett halálukban. A csata tombol. A franciák támadnak, de az angol oroszlán fogát szorítva morog, s nem hátrál.

Dübörgő zene, vakító fények, egymásba fonódó táncoló testek. És egy fiatal lány, aki kicsit zavartan áll a tömeg szélén és vár. Barátnői kezdetben vele voltak, majd ki-ki saját párjával beállt a füstös terem közepére. Nem kell sokáig várnia egy magas fiú áll elé és berángatja táncolni. Beszél hozzá valamit, de nem érti a nagy zaj miatt. Nem számít erős teste, mély hangja, sötét szeme elbűvöli. Pár mondat után megcsókolja. A lány szíve majd kiszakad a mellkasából, arca kipirul, és hihetetlen örömöt érez. Álmai válnak hirtelen valóra, s alakot ölt, akit úgy várt. Ébren esik álomba. Millió csókra és még egy nagyon hosszúra gondol a házuk előtt, miután hazakísérte és egy egész éjszakán át tartó beszélgetésre, persze telefonon, mert éjfélre legkésőbb otthon kell lennie.
Nem sokkal később kimentek a szabadba, s közel a hangos zenéhez, leültek egy padra. Csókolóztak, élvezte, hogy közben a fiú simogatja. Mikor már a ruhája alatt járt a keze, valami megszólalt a lányban és finoman eltolta magától a fiút. Nem értette miért ilyen heves. A fiúnak ez nagyon nem tetszett, szúrós szeme bűntudatot keltett a lányban. Ezt látva újra fogdosni kezdte, a lány hiába próbálta finoman távoltartani magától, a fiú egyre erőszakosabbá vált.

A fájdalmas vég egyre gyorsabb léptekkel közeledik. Ney tábornok a lovassággal elvérzett a dombok mögött. Wellington könyörületet nem ismerve, az erősebb jogán, bátor ifjak százait tiporja sekély sírgödörbe, s hint rájuk forró vért. Napóleon sarokba szorul, nincs más hátra az öreg gárdával kell támadni, akik még sose futamodtak meg, Élükön lovagol maga a császár, de tisztjei vissza tartják. Lova előtt ágyúgolyó robban.

Dörrenve súlyt le pörölyként a fiú keze. A lány szemtelenségért, amiért megkarmolta hatalmas pofont kap. Tehetetlenül fekszik, ruhája cafatokban lóg róla, sminkje könnyeitől elkenődött, keze teljesen leszorult. Érzi, amint hirtelen beléhatol, őrült fájdalmat okozva. Izmos teste rajta vonaglik, hörgése és alkoholos lehelete a lány ajkán csapódik le. Kiabálni, sikítani nem bír, csak a könnyei záporoznak, s csak azt várja, hogy vége legyen.
A fiú élvezete egyre inkább okoz neki fájdalmat. Nagyot hördül, és vége szakad a megpróbáltatásoknak. Felkel, végignéz a lányon, elégedettséggel arcán elsiet.

Vége, mindennek vége. A gárdát felőrlik, meghal, de meg nem adja magát. S a büszke Napóleon a fejvesztve menekülő emberek forgatagában, az utolsók között hagyja el a csatateret. Minden oda lett.

Megsemmisülten feküdt még a lány, érezte a combjain csorgó vért. Mindene fájt, a teste, a szíve. Szégyellte magát. Reszketve zokogott, bár a könnyei már régen elfogytak.
Hiába próbált emlékezni, még a fiú nevét se tudta. Így megmaradt csak egy aljas Wellingtonnak.

ifj. Szilágyi Sándor