Élesen kattogott az óra a falon, mutatói lomhán haladtak. Kellemes illat járta át a szobát, keveredve a fürdőszobából terjedő kesernyés, fojtogató füsttel.
A lány a tükör előtt állt, kezében a cigarettával, füstös ködbe burkolózva. A hamu a földre hullt és a csikk vége belemart hófehér bőrébe. Szemére ráborult dús szempillája, miközben szőke haját fésülte. Finom vonalú ajka különös fintorra húzódott. Émelygett, gyűlölte az édeskés parfüm mindent betöltő illatát. Szomorúan látta, hogy utálat és fáradtság ült ki arcára. Fáradt volt már, nagyon fáradt. Fiatal volt még, mégis fájdalmasan öregnek érezte magát, ehhez az élethez. Hajdan volt szépségét hiába kereste a tükörben. Idegen szemek ma is szépnek mondták volna, de ő tudta, csak egy fénynél eltorzult kép néz vissza rá.

Már régóta csak saját árnyékaként élt. Amióta a nagy szerelemmel kézen fogva elszökött otthonról. Ezüst nyakláncot kapcsolt össze nyaka körül, még tőle kapta.

Fájdalmas könnycseppek szaladtak végig arcán, testén tehetetlen remegés áradt szét. Leroskadt egy vörös bársonnyal bevont kanapéra.

A fehér lovon vágtázó királyfi. A szerelme, a kedvese, aki elragadta tőle gyermekkora utolsó morzsáit. És nem utolsó sorban, aki kurvává tette. Vagy inkább prostituálttá, ez a szó talán jobban illett a bársonyhoz, a ragacsos parfümhöz, az egész hamis, visszataszító eleganciához. A mindig szépen vetett ágyhoz, amiben az erőszak, a fájdalom és a kilátástalanság lidércei bújtak meg, hogy örökké kísérthessenek.

Őrjítő volt az óra monoton zakatolása, éles tőrként hasított újra és újra a lány bánatos magányába. Undorodott magától, idegennek és megalkuvónak tartotta mindazt, ami a szobában körülvette. S mint olyan sokszor most is zokogott.

Könnyekben úszó szeme a keze mellett heverő gyógyszeres dobozon állapodott meg. Éjjelenként rémálmai voltak, melyek nem hagyták aludni, ezért erős altatót szedett. Rémálmok, melyek valóban megtörténtek már. Az óra lapján futó másodperceknél gyorsabban villant át egy gondolat az agyán. Milyen jó is lenne most is aludni egyet, egy jó nagyot. Szép álmokkal, amelyekből nem kell felébredni a fagyos valóságra, talán soha.
Bevette az összes tablettát, ami csak a dobozban volt és várt. Várta had múljon el minden, csak be kell hunynia a szemét, és soha nem kell többet ezen az átkozott helyen sírnia.
Lassan lecsukódó szemeivel a telefont kereste. Próbált felidézni egy telefonszámot, amit még régen kellett megtanulnia. Hogy is volt, rendőr, mentő... Tárcsázott. Pár csöngés után felvették. Fájdalomtól elfúló hangon szólt bele.
-Anyu? Nagyon szeretlek. Mindent annyira sajnálok, úgy hiányzol...
A telefon kiesett a kezéből. Kapkodta a levegőt, szíve erősen kalapált, majd egyre lassabban, végül megállt.

A néma csendet csak az óra éles kattanásai törték meg. A halott lány arcán egy pillanatig még elidőzött a szépség.

ifj. Szilágyi Sándor